Sziasztok! Nos, magyarból dolgozati témának kaptuk meg, hogy írjunk egy modern tündérmesét. Az én történetem kicsit túllépte a hosszúsági határt, azért nem bírom majd leírni, de gondoltam, hogy megosztom veletek, amíg nem fejezem be az új fejezetet. Ennek a történetnek semmi köze az alap storyhoz! Remélem tetszeni fog, jó olvasást!

Néha elgondolkozom azon, hogy mennyire szerencsés is vagyok. Van egy szerető családom, tető a fejem felett, étel az asztalon, és kisebb luxusban élek. Semmiben nem szenvedek hiányt, és az élet megáldott a világ legjobb barátjával. Elég érdekes történet a miénk. Mindig is imádtam a mítikát, a paranormális dolgokat, mindent, amire nincs magyarázat, vagy más hülyeségnek tartja. Faltam az ilyen könyveket és netes oldalakat, amikor rábukkantam egy elég régi könyvre az antikváriumban. 

                                                                          ***

- Sziasztok csajok! – intettem a pult mögött álló barátnőimnek. – Van valami újdonság?

- Nem, senki sem adott be semmit, csak a régi könyvek vannak.

- Kár. Na mindegy, a szokásos helyemen leszek. – szóltam, és már be is vetettem magam a polcok közé. Imádtam ezt a boltot. A könyvek kis sarkokban voltak elhelyezve, és témánként díszítették ki őket. Az állatoknál különféle plüssök kaptak helyet, és a felső polcokról egy hatalmas játékkígyó lógott lefelé, sok különböző növényt is elhelyeztek itt, a takarásukban pedig egy picike ajtó kapott helyet,amin ha az ember belépett a kisebb gyerekeknek berendezett szekcióba került. Elhaladtam a tudomány, az univerzum és a romantika mellett, majd megálltam az ifjúsági irodalomnál. Itt szintén volt egy ajtó, bementem rajta. A plafonról lelógó lámpát indaszerű növények mintázata fogta körbe, egy sárkány szelte át az eget, a sarokban egy aprócska tündérkert volt, itt-ott koboldokat pillanthattunk meg egy-egy könyvnek támaszkodva, a polcon unikornisok vágtattak. Imádtam itt lenni, az egész hely varázslatos volt, mintha kiléptem volna a szürke hétköznapokból egy másik világba. Ledobtam magam a szoba közepén lévő babszákra és végigtekintettem a könyveken. Minden ugyan ott volt, minden megvolt, minden ugyan az volt. Kicsit letörtem, ám amikor a hátsó sorokat néztem át, megakadt a szemem egy újdonságon. Gyorsan lekaptam a polcról és belenéztem. Idézések könyve 3. kötet. Szerző: Ismeretlen. Hmm, különös.  Volt valami furcsa abban a könyvben, szinte könyörgött, hogy vigyem magammal. Felkeltem és kisétáltam a helyiségből.

- Szóval nem találtál semmit? – nézett rám szomorúan Vanessza.

- De én…- emelte fel a könyvet és megráztam a levegőben.

- Ömmm, miért rázogatod a kezed a levegőben? – nézet rám furán Detti. Odamentem hozzá és az arca elé tartottam a könyvet. – Mit kell néznem a kezeden? - kérdezte értetlenül. Ezek tényleg nem látják a könyvet.

- Hehehe, semmit, csak szórakoztam. Na, én megyek is, sziasztok! – köszöntem el tőlük gyorsan és kiviharzottam az ajtón. Ez most mi is volt? Itt van egy ős öreg könyv a kezemben, és a barátnőim nem látják. Érdekes, több mint érdekes. Majdnem hogy ijesztő. Amint hazaérek első dolgom lesz áttanulmányozni a könyvet.

Pár órával később, este.

Lássuk csak, a könyv azt írja, hogy a tündér  idézéshez szükségünk van egy zöld ágra. Megvan. Egy pohár forrásvízre. Mivel a ház mellett folyik a patak, ezt nem volt nehéz beszerezni. Egy gyertyára. Pipa. Egy teljesen sötét szobára, amiben csak az előbb említett gyertya világít. Kész. Lássuk a többit. Azt mondja: A vizet öntsd ki egy kerek ezüsttálcába, az ágat helyezd a víztükörre és tedd rá a gyertyát majd mond el idéző szavakat lehunyt szemmel a végére pedig a megidézni kívánt tündér nevét. Az idézni kívánt tündér nevét. Na de ki is legyen az? Lássuk csak, biztos van itt valami névajánló, vagy tudom is én. Áh! Meg is van! Nézzük…. túl hosszú, túl bonyolult, talán ez jó lesz! Elfangor herceg. Nem is rossz, hát akkor hajrá!

- Echta milennar quilla endes pere maa! Echta mit bereng ventu sa! Echta sowige rawist menel! Echta ti Elfangor earnil-nín! – hirtelen szél támadt, s bár a szemem csukva volt, érzékeltem, hogy a gyertya halvány lángja is kialszik. Nem tudtam eldönteni, hogy kinyissam-e a szemem, vagy hagyjam zárva. Végül a kíváncsi oldalam nyert. Kipillantottam a szempillám alól, de a sötétben semmi sem változott. Hát persze,hogy nem, mert a szél elfújta a gyertya lángját. Kitapogattam a szekrényen lévő gyufásdobozt és amikor meggyújtottam volna vele a kanócot, az hirtelen lángra lobbant. Ijedtemben eldobtam az égő gyufát, ami a földre esett, én pedig hátraestem és pont beletenyereltem és csúnyán megégette a tenyerem. Felszisszentem, amikor az ujjammal hozzáértem az égési sérüléshez.

 - Bocsánat, nem akartam, hogy ez legyen a vége. – a hangra összerezzentem. Lassan felemeltem a fejemet és az ágyam felé néztem, ahonnan a hang jött. A halvány fényben egy alakot fedeztem fel. Keresztbetett  lábbal ült a kanapém szélénél, nagyjából 175 cm magas lehetett, izmos alakja a ruhái alatt is látszódott, hosszú arany haj keretezte arcát, kék szemeivel az arcomat fürkészte. Ez most tényleg…? De hát ez lehetetlen. Hirtelen szédülni kezdtem, a világ forgott körülöttem és fekete pontok kezdtek úszni a szemem előtt.

- El ne ájulj itt nekem! – szólalt meg, majd csettintett egyet és minden újra a rendes helyén volt. Nem láttam három képet a falon, és csak egy virág volt a sarokban, a kezemen lévő seb is eltűnt.

- Te…te…- kezdtem volna bele a mondatba, de elakadtam.

- Igen, én vagyok az a bizonyos Elfangor herceg akit megidéztél.

- Te tényleg….

- Igen, én tündér vagyok.

- Hol van a…

- A tündérek nem mindig szokták viselni a szárnyukat, elég kényes dolog, és vigyázni kell rá.

                                                                          ***

Nos, így kezdődött el a mi kis történetünk. Miután összeszedtem magam, átbeszéltük az egész éjszakát. Kíváncsi voltam, és ő minden kérdésemre felelt. A tündérek teljesen máshogy élnek, mint az emberek azt hiszik. Ő a királyi család legfiatalabb tagja, két bátyja van. Minden tündérnek három próbát kell kiállnia, hogy elnyerje varázserejét és a szárnyait. Neki ez volt az első idézése. Akkor járt először az emberek világában. Felváltva kérdeztünk egymástól. A napok elteltével kezdtünk összemelegedni, és ezt egyikünk se bánta. Emlékszem amikor először sétáltunk kettesben az erdőben.

                                                                          ***

- Látod azt a fát? Hatalmas! – ámultam. Elfangor odasétált a fához, kezét a törzsére tette és lehunyta a szemét.

- Nagyjából 800 éves és a ti mértékeitekkel mérve úgy 13 emelet magas.

- Ezt mégis honnan tudod?

- Megkérdeztem tőle. – vont vállat. Hát igen, ha az emberlánya egy tündérrel haverkodik, hozzá kell szoknia az ehhez hasonló "különös" dolgokhoz.

- Megmászom. – határoztam el.

- Tessék? – nézett rám furcsán.

- Felmászom a tetejére. – próbáltam elérni az egyik alsóbb ágat, de túl magasan voltak ahhoz, hogy elérjem. Gyűlölöm, hogy olyan alacsony vagyok. – Segítenél? – néztem rá. Elfangor mögém lépett, két kezét a derekamra rakta és megemelt, így megtudtam kapaszkodni, majd rögtön utánam ő is feljött mellém.

- Csak utánad. – mondta jelezve, hogy én másszak fel előbb. Nagyjából egy óra múlva elértem a fa tetejét, ahonnan már nem tudtam tovább menni. Kinéztem a levelek közül. A lélegzetem is elállt a látványtól. Hatalmas zöld mezők, sűrű, átláthatatlan erdő, tiszta levegő. Percekig csak álltam és bámultam, majd megindultam visszafelé, amikor észrevettem egy odút. Mentem és megnéztem. A bal kezemet az egyik oldalára tettem, míg a másikat a lyuk szélére. Óvatosan bekukkantottam. Szép, nagy üreg volt és üres. Hirtelen mintha mozgást láttam volna a szemem sarkából. Egy kuvik repült ki, de nem tudtam elég gyorsan elhúzni a fejem, és a karma egy ponton felsértették az arcomat. Ijedtemben felsikoltottam, és relflexszerrűen magam elé kaptam a kezem, aminek következtében elvesztettem az egyensúlyomat. A következő pillanatban már csak azt érzékeltem, hogy szélsebesen zuhanok lefelé. megpróbáltam elkapni egy vastagabb ágat, de a kezem rögtön lecsúszott róla. Te jó ég! Ezeket a helyzeteket mégis miért nem tanítják a suliban?! A gallyak, amikbe beleakadtam lassítottak kicsit, de nem lehetett nagyon érezni. A kezeimet szorosan a fejem köré fontam és minél kisebbre próbáltam összehúzni magam, hogy ne essek neki a nagyobb ágaknak.  Most mégis mit tegyek? Maradt kb 5 másodpercem a becsapódásig. Az életem lepörgött a szemem előtt. Istenem segíts. Fohászkodtam. Ég veled világ! Hirtelen megálltam, de nem csapódtam a földnek. Két erős kar tartott meg.

- Soha többi ne ijessz ennyire rám. – hallottam Elfangor aggodalmas hangját. A szívem úgy dübörgött a mellkasomban, hogy azt hittem bármelyik pillanatban kiugorhat a helyéről. Majdnem meghaltam. - Jól vagy?

- I-igen. – préseltem ki nagy nehezen magamból. Szinte mindenhol tele voltam karcolásokkal, és minden porcikám sajgott.

                                                                           ***

Nos, ez egy kicsit kínos volt. Igazából szuper romantikus is, de annyira bénának éreztem magam ott akkor, abban a helyzetben, és még most is, ha visszagondolok rá. Az egyik legkedvesebb emlékem még is az, amikor az éjszaka kellős közepén felriadtam. 

                                                                            ***

Neee! Kiáltottam fel majdnem. A szívem legalább 120-al vert. Hideg verejték gyöngyözött a homlokomon, a hajam vizesen tapadt az arcomra. Sötét volt, és csend. Felhúztam a térdem, és átkulcsoltam, majd rátámasztottam az állam. Csak egy rossz álom volt. Csak egy rossz álom. Csak egy rossz álom. Csak egy rossz…álom. A szememből útjára indult az első könnycsepp, amit sorra követett a többi is. Szaggatottan vettem a levegőt, és próbáltam megnyugodni, de egyre inkább felzaklattam magam. Halvány fény kezdett pulzálni előttem, s egy ismerős alak kezdett felderengeni előttem.

- Minden rendben van? – aprót bólintottam, fel sem nézve rá. – Látom, hogy nincs. – könnyes szemeimmel tekintettem fel rá. Oldalra billentette a fejét, és kinyújtotta felém a kezét. Elfogadtam, és magához húzott. Egyedül, és nagyon kicsinek éreztem magam, de Elfangor szorosan ölelő karjaiban mindig a biztonság érezetem lett. – Már megint az az álom, igaz? – a fájdalmas képek újra elözönlötték a tudatomat, éreztem, ahogy a könnyek újra elöntik a szememet. –Shhh, nyugodj meg. Ez nem történt meg, és nem is fog, soha, megígérem. Olyan szorosan bújtam hozzá, amennyire csak bírtam. Egyik kezével a hátamat simogatta, a másikkal továbbra is maga mellett tartott. Hallgattam a szívdobogását, az egyetlen hangot, ami hallatszott, s az én szívem is lassan az övééhez igazodott.

                                                                             ***

Tudom, nyálasan hangzik, de ott, abban a pillanatban többet jelentett nekem bárminél.

- Merre jársz?- suttogta a fülembe kizökkentve az elmélkedéseimből.

- Csak elgondolkodtam kicsit. – mosolyogtam vissza rá. A tenger hullámai a bokámat nyaldosták amint a nedves homokban jártam. A naplemente vörösre festette a habokat, s aranyszínűre a köveket. Beljebb mentünk a vízben, ahol egy nagyobb szikla volt. Elfangor felsegített, majd leültünk a peremére, és onnan néztük a tengert, miközben átkarolta a vállam,s  én az övére hajtottam a fejem.

- Egy év. – suttogtam halkan.

- Egy gyönyörű év, a világ leggyönyörűbb nője mellett. – mosolygott rám. Kék szemébe fúrtam a tekintetem, mely egyszerre tükrözte a víz sötétjét, s az ég halvány színét. Felemelte kezét, s egy kósza tincset simított vissza a fülem mögé, de tenyerét továbbra is az arcomon nyugtatta, s én készségesen belesimultam. Az arca lassan az enyémhez közeledett, s ajkaink egybeforrtak. Kezemet a nyaka köré fontam, s szorosan magához húzott, s a hajamba túrt. Egy hullám hatalmas robajjal csapódott a sziklának, de engem az se érdekelt volna, ha egy atombomba robban fel mellettünk, amíg Elfangor a karjaiban tart.